21 09 2014
Egy (ex?)cukorfüggő vallomása, avagy „A citrom is édes, anya!”
2009-et írtunk, amikor megszületett a kislányunk. Akkoriban már reform módon táplálkoztunk, mi sütöttük a kenyeret, bioboltból vásároltam a kencét a kenyérre (a felvágottakról már jóóó régen leálltam.) Mondjuk úgy, már nem bírtam és nem akartam megenni mindent, ami úgy elsőre tetszett volna…Viszont imádtam a fagyit, egy minőségi dobozosból képes voltam egy ültő helyemben egy dobozzal betolni, ha egy kis örömre vágytam egy nehéz nap után. Igazi bánatevő voltam.
Elsőszülöttünk első hat hónapja alatt került valahogy a kezembe a „Cukorblues” című könyv. Elolvastam, és nagyon nagyon-hálás voltam, hogy még mielőtt megkezdtem volna a hozzátáplálást, akkor jutott el hozzám ez a fontos könyv. Alapmű, no comment.
Arra gondoltam, mi lenne, ha a gyerkőt eleve úgy szoktatnánk, hogy a természetes ízeket szeresse, vagyis csak azt kapna itthon. Így is lett. Szaloncukor nélkül telt a karácsony. Édességeket már akkoriban sem vettünk, viszont kaptunk néha, és az mindig elfogyott azért, nehogy elromoljon 😉
Egyszerűen kivontam otthonról minden édességet. Azóta csak a vendégek kedvéért van itthon nádcukor, illetve porcukor.
A lányom imádta, és azóta is imádja a zöldségeket, gyümölcsöket, sőőőt, ha választania kell – ez egy megtörtént példa – a cukrászmúltú rokon készítette szépséges piskótatorta helyett az almát kérte! Nem is nagyon hitték a rokonok amit látnak 🙂
Ez a gyermek volt az, aki kb. kétéves korában, amikor a citromot vágtam fel valamihez, és meg akarta kóstolni úgy „álánátúr”, az első megnyilatkozása a következő volt: „Anya, ez édes!!!”