9 10 2014

Mielőtt gyerekem született, sokkal kevesebb gondolatom volt azzal, mit egyek, mit ne. A hozzátáplálás idején viszont az ember lánya rájön, mennyi sok múlik azon, mit tesz az asztalra, és hogy ennek felelőssége is van, akkor újabb esélyt kaphat. A gondolkozásra. Arra, hogy másképpen csinálja, mint eddig. Vagy csak, ha már előtte is tudatosan étkezett, (le a kalappal az előtt, aki ide tartozik!) veregesse meg elismeréssel a saját vállát, és folytassa az eddigieket

Amikor egy gyermekünk volt, döntéshelyzetben sokszor eszembe jutott, merre döntenék vajon, ha lenne még itt kettő pici gyermek, így ez jó “iránytű” volt. Döntés volt a cukormentesség, de dönteni kellett arról is, hogy nálunk bizony nincsen válogatás. Nem tudnék, nem is akarnék háromfelé főzni…

Olyan 10 hós korukban már elég jól ettek a gyerekek, egyéves korukig szopiztak. Egy-másfél évesen pedig már nem lehetett válogatni. Ha nem kérte, ami elé került, éhes maradt a nebuló. Ha pedig a következő étkezésre is eléjük tettem, azért elfogyott. Ilyenkor semmi mást nem kaptak addig enni, míg meg nem ették/nem ettek minimum három falatot az adott ételből. Egyszer a legnagyobbik gyerekem 3x kapta vissza a tökfőzeléket, és akkor sem ette meg, inkább korgó gyomorral feküdt le aludni. Elfogadtam, hogy nem eszi meg. Mindegyiknek van 3-4 féle étel, amit nem eszik meg, de ezen kívül nem fogadok el kifogást. Bizony, én ilyen szőrös szívű vagyok.

Olyan sokszor hallom édesanyáktól, hogy a gyerek nem eszi meg a paradicsomot, barackot, almát, stb. Felmerül bennem egy kérdés ilyenkor, amit általában magamban szoktam tartani: Te magad édesanyaként eszed-e mindezeket? Ha igen, a gyerek ki fogja venni a kezedből…

Evések között nálunk az egyetlen nass a puffasztott semmi vagy pudva ahogy az édesapjuk hívja (=puffasztott búza/rizs), és kizárólag vizet iszunk. Így aztán általában mindegyik reggelizik, ebédel és vacsorázik. Legalább ennyi kiszámíthatóság van a napban

Visszatérnék a felelősség kérdésére. Amit az asztalra teszek, azt példának állítom a gyereknek. Köztudott ugye, hogy a gyermek nem azt csinálja, amit mi mondunk neki, hogy csináljon, hanem amit lát, hogy a szülei cselekszenek. Nincs ez másként az étkezésünkkel kapcsolatban sem. Ha a gyerek nem kap cukros nasit, de mi szülőként dugiban esszük, az csak ideig-óráig működik. A tettek jobban kiabálnak, mint a szavak! Ezért is nehéz a cukormentes út. Ha mi magunk nem vagyunk hitelesek, a gyerek megérzi.

Sokáig azért nem ettem csokit, mert úgy fogtam fel, ha magamnak adom, a gyermeknek is kellene, hisz másképp nem vagyok szinkronban az elveimmel, és ez hosszú távon nagyon önromboló. A gyerkőnek pedig nagyon nem akartam csokit adni Az első években a lemondás volt a kulcs (szaloncukor nélküli karácsony, nyár fagyi nélkül), hosszú távon pedig az aszalványokkal, minimál mézzel édesített s.k. szaloncukor, illetve s.k. fagyi lett a megoldás.

Nem az a kérdés, hogy a gyerek fog-e találkozni cukorral, hisz már kb. a patikában is osztogatják a keménycukorkát puszta kedvességből. A kérdés hosszútávon inkább az, ő merre fog majd dönteni, amikor döntéshelyzetben lesz…

Az a fincsi gyros… Töltött kifli